SPA TÖRTÉNELEM

A betegség elnevezése ma sem egységes:

a jelenleg a szakkönyvekben található elnevezések közül legpontosabban a „Spondylarthritis ankylopoetica” fejezi ki a betegség lényegét, így szerepel a Nemzetközi Reumaliga 1957-es jegyzékében is.

A Betegségek Nemzetközi Osztályozása nevű kódrendszerben a „Spondylitis ankylopoetica” nevet használja az irodalom, az angol nyelvű közleményekben „Ankylosing spondylitis”-t, a francia nyelvűekben „Spondylitis rhizomelique”-t, a német cikkekben „Spondylarthritis”-t olvashatunk.

Nevezik „Strümpel – Pierre Marie – kór”-nak, leggyakrabban azonban, mint „Bechterew betegség” kerül említésre. EZ UTÓBBI ELNEVEZÉS MÁIG IS ÉRTHETETLEN MÓDON MENT ÁT AZ ORVOSI KÖZTUDATBA.

A zseniális orosz ideggyógyász, Vlagyimir Bechterew – aki egyébként az orvostudomány számos területén tett alapvető felfedezéseket – 1893-ban két beteg kapcsán egy addig ismeretlennek tartott gerincbetegséget írt le, ez azonban nem SpA, hanem kopásos (degeneratív) gerincelváltozás volt, mint azt a későbbi vizsgálatok igazolták. Bechterew később sem ismerte fel a róla elnevezett betegség egyetlen lényeges elemét sem, így a neves ideggyógyász emlékét nem épp a legszerencsésebb elnevezés őrzi.

A legtöbb leírás megegyezik abban, hogy az SpA már az ókorban is ismert betegség lehetett: leírták egyiptomi múmiákon, prehistorikus majmokon, krokodilokon is. Sajnos, utólag már nagyon nehéz megállapítani, hogy az összecsontosodás gyulladásos vagy kopásos lehetett-e, mindenesetre az egyiptomi múmiák szalag-csontosodásai egyértelműen gyulladásos eredetre utalnak. A legújabb irodalomban angliai szerzők 560 prehistorikus és középkori csontváz paleantropológiai vizsgálatai alapján megállapították, hogy a szalagmeszesedés ugyan gyakran (37-62 %-ban) felismert jel, de ezek egyike sem utal egyértelműen gyulladásos eredetre.

A római korban Hippokratész is említést tesz a „gerinc fájdalmas elmerevedéséről”, arra azonban nincs adatunk, hogy ez biztosan SpA volt-e?

A XVII. Század harmadik felében, 1691-ben az ír Bernard Connor egy beteg kapcsán részletesen leírta az SpA-s elváltozásokat, beleértve a kisízületek összecsontosodását és a szalagok elváltozásait is: tehát szigorúan véve ő tekinthető a betegség első leírójának ill. „felfedezőjének”.

A XVIII-XIX. Század orvosi irodalma már bővebben közölt mai értelemben vett SpA-s betegeket. Collins Brodie, akiről a ma már szerencsére igen ritka gümőkóros gerinctályogot elnevezték, részletesen leírja az SpA kórképét, sőt, pontosan elválasztja azt a gümőkóros eredetű spondylitistől (mely egyébként végstádiumában szintén merevedéshez vezethet).

Fagge, 1838-1883 között élt angol orvos írta le először a bordák fixálódását, a hasi légzést, a csípőízület elmerevedését.

Strümpel, német orvos 1884-ben megjelent tankönyvében, mint a krónikus ízületi gyulladás külön formáját írja le a gerinc és a csípők teljes elmerevedését. A francia Pierre Marie 1898-ban lényegében a Strümpel-féle betegségről tudósított, a röntgen-képek jellegzetes elváltozásait 1899-ben Valentini írta le, maga a BETEGSÉG NEVE (SPA) – FRAENKEL-TŐL SZÁRMAZIK, AZ „AKYLOSING SPONDYLITIS” ELNEVEZÉS PEDIG 1931-BŐL BUCKLEY-TŐL.

Mindezek alapján érthető, MIÉRT KAPCSOLÓDOTT A KÓRFORMA SZINTE KIÍRHATATLANUL VLADIMIR BECHTEREW NEVÉHEZ: az ő leírása 1893-ban a „Neurolgische Zentralblatt” című folyóiratban jelent meg „A gerinc merevsége és görbülése, mint különleges betegségforma” címmel. Az általa leírt esetek, mint említettük, nem gyulladásos, hanem kopásos jellegű megbetegedések voltak, gerincvelői károsodással.

1950-ben írták le a francia Forestier és Rotes-Querroll a „Spondylosis hyperostica” nevű betegséget, melyet azóta Forestier-féle megbetegedésnek is nevezünk: ez felel meg a korábban több ízben, Bechterew által is leírt, degeneratív, valószínűleg anyagcsere betegség talaján létrejött kórformának, mely az ásatások tanúsága szerint olyan gyakori volt az ó- és középkorban is.

A megismerés következő lépcsője Wright és Reed 1963-as közleményéhez kötődik, akik – akkor még pusztán a klinikai és epidemiológiai adatok alapján – megalkották A SZERONEGATIV SPONDARTHRITISEK /SNSA) fogalmát, melyben kielégítő értelmezést nyertek egyes, látszólag különböző tüneteket mutató betegségek, így az SpA-n kívül a Reiter-kór, a pikkelysömörhöz, egyes bélbetegséghez társult spondarthritisek.

A zseniális csoportalkotó gondolat azután molekuláris biológiai alapot kapott Brewerton és munkatársainak közlése nyomán, akik a HLA rendszer B 27-es tagjával az SNSA betegségkörben változó, de nagymérvű asszociációt találtak (SpA: 90 % Reiter-kór 70% stb.).

Nem volna teljes a kép, ha a magyar kutatókat nem említenénk meg:

A 40-es évektől kezdve DE CHATAL TANÁR ÚR foglalkozott sokat a betegséggel, majd a 60-as évek végétől kezdve napjainkig GÖMÖR BÉLA PROFESSZOR neve emelkedik ki a betegséggel foglalkozó hazai reumatológusok közül: munkássága elsősorban a betegség epidemiológiája és genetikája köré koncentrált, e tárgyból védte meg kandidátusi disszertációját 1977-ben, és ő szervezte meg a genetikai tanácsadó rendelést az ORFI „B” Reuma osztályán.

A betegség kezelésének történeti áttekintését nyilvánvalóan csak a múlt század harmadik harmadától kezdhetjük: a kórfolyamat gyulladásos természetét felismerve önként adódott a gyulladáscsökkentők használatának lehetősége, mely azonban önmagában kevésnek bizonyult.

Krebs 1938-ban megjelent monográfiájában már az aktív tornáztatás, kimozgatás jelentőségére hívta fel a figyelmet, igaz meglehetősen szélsőséges módon: a betegség aktív, lázas, a beteget legyengítő szakaszában is. Ezzel szemben a korabeli ortopéd-sebészi gyakorlat a betegség minden időszakában teljes nyugalomba helyezést, gipszkorzettet, magas merevített fűzőt ajánlott, a súlyos deformitások megelőzését célzandó – sajnos, teljesen eredménytelenül.

A röntgenterápiát 1930-ban ajánlotta Kahlmeter, 1940-ben pedig Scott már 400 eset eredményéről számolhatott be: a betegek mintegy felénél egyértelmű, objektív javulást írt le. Ma is használatos gyógyeljárás!

A régebben előszeretettel alkalmazott heroikus góckiirtásnak – mai tudásunk szerint nincs sok értelme; gennyes fogat, gyulladt mandulát, lappangó fertőzéseket természetesen kezelni kell. Az úgynevezett „nem specifikus ingerterápia” (méhszúrásokkal, tej- ill. kéninjekciókkal történő lázterápia) szintén a múlté: nem segítünk vele a betegnek. Próbálkoztak aranykezeléssel is, hatástalanul.

A múlt után vessünk pillantást a jelen lehetőségei felé: ma az un. „KOMPLEX TERÁPIA” elvét valljuk, mely messzemenően figyelembe veszi a beteg aktuális állapotát, gyulladásos aktivitásának mértékét, a betegség típusát, stádiumait, egyéb betegségekkel való szövődését stb. A komplex terápia a gyógyszeres, fizioterápiás (torna, elektro- és balneoterápia) ortopéd sebészi és pszichoterápia egymást kiegészítő egységéből áll; mely a gyakorlatban természetesen betegenként más-más hangsúllyal és mértékben valósul meg.

Forrás: Dr. Szebenyi Béla

Az előadás megtartásakor: ORFI, Bp.

2010-ben: Bristol/UK

(Megjelent a Bechterew Klub Közleményei 1986. évi számában)

 

Author: admin ISzM

Share This Post On
előző oldalra vissza